Nem sok infóm van a költőről (azaz kb. semmi), ugyanis suliban vagy nem került rá sor irodalmon, vagy csak olyannyira említés szintjén, hogy semmi sem maradt meg belőle. Ha viszont jól emlékszem, még általános iskolás osztálykiránduláson a Petőfi Irodalmi Múzeumban kiscsoportokban ennek a versnek a sorait kellett (volna) helyes sorba rakni. Ezen az alkalmon viszont nagyon megmaradt a versnek a hangulata, a csendélet-szerű stílusa, a lassú ritmusa a tőmondatok miatt - viszont a szerzőre nem emlékeztem. Azt hiszem, évekbe telt, mire véletlenül ráakadtam, és rájöttem, hogy igen, ez az a vers, amit keresek. És azóta nyíltan nagyon kedvelem ezt az aprócska költeményt, ugyanis elképesztő erősen magam elé tudom képzelni Tóth Árpádot, ahogy a sötétben, egy kis asztalkán ír gyertyafénynél. Sőt, még meg is ihletett egyszer, amikor házi feladatként verset kellett írnunk középiskolában. Magam is meglepődtem, mennyire bele tudtam magam képzelni ebbe a szomorkás hangulatba/helyzetbe, és egy hasonló stílusú versikét írtam: igyekeztem én is olyan jól átadni az érzelmeket, mint a költő ebben a pár sorban...
TÓTH ÁRPÁD: MEDDŐ ÓRÁN
Nagyon.
Kicsordul a könnyem.
Hagyom.
Viaszos vászon az asztalomon,
Faricskálok lomhán egy dalon,
Vézna, szánalmas figura, én.
Én, én.
S magam vagyok a föld kerekén.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése