Outlander: A második évad

Nyári terveim között szerepelt, hogy mindenképpen le szeretném tudni az Outlander második évadát, hogy utolérjem a sorit. Viszont (főleg a szezon elején) ugyanazt éreztem, mint amit az előzőnél tapasztaltam: nem voltam különösebben lelkes, nem hozott lázba az egész. A döcögős start ellenére végül csak megküzdöttem vele (nem is volt akkora küzdelem a vége felé - de erről később), az pedig sokat segített, hogy végre nem tudtam előre semmit a cselekményből.

Az évad elején Claire és Jamie azzal a tudattal érkezik Franciaországba, hogy a jakobita felkelés kudarcra van ítélve, és a döntő cullodeni csatavesztéssel a felföldi skót civilizációnak vége. Éppen ezért a házaspár közvetlenül a felkelés főszervezőjénél, Stuart Károly hercegnél szeretné megakadályozni, hogy a csata bekövetkezzen.

(Azt gyorsan szeretném leszögezni, hogy a legtöbb dolog, amit itt írok, gondolom, főleg a regénynek kellene, hogy szóljon, de mivel azt nem olvastam, csak itt tudom őket leírni, a sorozatnál.)

A karakterekről nem tudok sok újat mondani. Murtagh sokkal nagyobb szerepet kapott (végre) - így rögtön a szívem egyik csücske is lett a maga szarkazmusával és savanyúságával. A sok új mellékszereplő közül kiemelném a szívem másik csücskét, Fergust, a párizsi zsebtolvaj kisfiút, aki Claire-ékhez csapódik, amolyan segítőnek. Pozitív figura volt még szegény Alex Randall (Black Jack öccse), a francia királyon legtöbbször csak nevettem (kicsit feminin alkat, de legjobban "báránybőrbe bújt farkasként" lehetne jellemezni). Ügyeletes főgonosznak megkaptuk még a nyolcmillió műben nyolcmillióféleképpen feltűnő Saint Germain grófot (akinek itt éppen nem volt semmilyen különösebb funkciója - mintha megfeledkeztek volna arról, hogy vele is kellene valamit kezdeni).

A legnagyobb gyengesége szerintem még mindig az az Outlandernek, hogy nem tud beszippantani. Ebben az évadban az volt a bajom, hogy túl nagy hangsúlyt kap a politika a felkelés miatt. A megbeszélések, a pénzügyi dolgok, és az a sok név, hogy ki kivel akar találkozni mind bekavart, nem értettem, a végén pedig telibe tettem rá. Viszont volt még mindig több olyan rész/szál, ami kicsit sem vitte közelebb a szereplőket a célhoz, de legalább érdekesek voltak (pl. sötét mágia üldözése). Kiakasztottak a flashforward-ök (a jövő megmutatása): az egyik miatt a sorozat első perceiben már agyvérzést kaptam, hogy elspoilerezték az évad végét, de bármiféle magyarázat nélkül. Ja, és szívesebben vettem volna több narrálást Claire-től a jobb érthetőség érdekében, de például az nagyon tetszett, hogy felmerült a kérdés, milyen következményei lesznek annak, ha megváltoztatják a jövőt. Számomra viszont az évad híre az, hogy Black Jack Randall él (annnyira örültem neki! De csak persze, mert Tobias Menzies lubickolhat a szerepben...)

Amikor egy teljes évadról ír értékelést az ember, nagyon nehéz (és értelmetlen is) kiemelni egy-egy epizódot. Most viszont szeretném ezt megtenni: csak a 7. részről fogok pár sort írni. Először is, ez volt az első olyan epizód, aminél végre azt érzetem, hogy igazán érdekes volt. Nem mondom, hogy sok köze lett volna a felkelés megakadályozásához (és amúgy is minek kellett megölni Saint Germain, ráadásul így?), de volt egy izgalmas patthelyzet, amit okosan kellett megoldani. Másodszor pedig ebben a részben már semmi sem volt vicces, még az sem, amit eddig annak találtam. Olyan sok undorító (mármint erkölcsileg) dolog történt ebben az egy órában, hogy esküszöm, azt hittem, valami érzelmi törést fog nekem okozni. Nem arról volt szó, hogy nem bírtam az eseményeket mentálisan feldolgozni, de határozottan elgondolkodtam azon, hogy akarok-e egyáltalán olyan sorozatot nézni, ami érzelmileg ennyire megterhel, és nem csak szórakoztat. (Végül aztán a szereplőkkel együtt én is elfelejtettem a történteket, és ment az élet tovább - a sorozat világában is) Egyébként, ez a sötét és sírós epizód cselekménye az egész évad szempontjából is vízválasztó, de nem akarom lelőni a poént.

(Tervezek még spoileresen írni, de úgy gondoltam, most itt lezárom a kritikát, hogy kerek egész legyen azoknak is, akik nem szeretnének továbbolvasni.)

Összességében az Outlander egyik nagy rákfenéje még mindig az, hogy sok az unalmas epizód, bár az évad végére kifejezetten feljavult - egymást követték az izgi részek. Emellett tény és való, hogy az évadzáró után napokig a fejemben járt a sorozat, még hiányzott is a kor, a hangulat, a profizmus. És azt hiszem, a 2. évad végével jutottam el odáig, hogy kifejezetten érdekelni kezdett a folytatás. Lehet, hogy kellettek hozzá az utolsó rész történései, de végre engem is felcsigázott az Outlander. Állok a harmadik évad elébe!

FIGYELEM, innen minden SPOILERESEN megy!!

Először is, nagyon furcsa volt visszacsöppenni Skóciába. Eleve nem értettem, hogy miért adják fel az egészet. A "lelki megnyugvásukért"? Bár egyértelműen érezni lehetett, hogy a sorozat igazi helyszíne a Felföld, mégis hiányzott Párizs a maga csillogásával, nyugalmával és civilizáltabbságával - annak ellenére, hogy először a francia fővárosért sem voltam oda. Annak viszont nagyon örültem, hogy visszakaptuk a skóciás főcímünket (sokkal jobbak, tüzesebbek lettek a képek, és a francia nyelv se illett a dalba), illetve jó volt látni az első évad szereplőit is: ez igazi kis reunion kerekedett. A csaták előtti tábori lét nagyon hangulatos, érdekes és hiteles volt, de közben megvan az emberben az a keserű érzés, hogy mégiscsak háborúra készülnek, és vérontás lesz - a feszült várakozásról nem is beszélve. Dougal-ra is ki kell térnem, akiről már az előző évados értékelésben is írtam, hogy nem igazán értem magát a figurát. És most is, olyan jól sikerült árnyalni a jó és rossz oldalát, a gyengeségeit, az önzőségét, hogy esélyem sem volt megfejteni. Most már nem is lesz.

Ami az évadzárót illeti, már az első percekben felbosszantott, és utána is zavart az időkezelés: megcsinálták ugyanazt, mint amit az évadnyitóban (mármint, hogy a "jövőben" van Claire, és az embernek gőze sincs, hogy mi történik), de a "jövő" és a felkelés ideje közti ugrálást sem szerettem. De egyébként a rész hozta a könnyeket (Claire húsz év után végre el tudott búcsúzni Jamie-től), a lezárás-feelinget, és amúgy a korabeli hangulatot (1968-ban járunk). Kifejezetten örültem annak, hogy kiderült, Geillis hogyan utazott vissza az időben a Felföldre - bár nekem nagyon bejött volna, hogy Claire valahogy ezt megakadályozza, és aztán mondjuk rövidítve újra láthatjuk az első évadot, és Geillis hiányának hatásait. Izgi lett volna, na. A másik szálon egyébként azt volt érdekes látni, hogy milyen apróságok miatt nem sikerült a cullodeni csatát megállítani, és egyik sem a főszereplőkön múlott. Jamie-ről még annyit, hogy őt sosem szerettem annyira különlegesen nagyon-nagyon, de azzal, hogy Claire-t megmentette, végre bennem is tudatosult, hogy mennyire jó ember, és emelem kalapom azért, amit a nőért tett egészen az első találkozásuk óta. És az a hír pedig, hogy túlélte a cullodeni csatát, igazán korrektté és izgalmassá tette az évadzárót...

(Képek: imdb.com)