„- …Hiszen alig
ismerik egymást. A nő amerikai. Az is lehet, hogy házasságszédelgő vagy
pszichopata vagy…
- ...kényszeres gyűjtögető, kleptomán, republikánus, Jehova tanúja… –
folytattam a sort.” (Kerstin Gier: Az álmok első könyve)

Mindennek ellenére - mármint, hogy imádom a színészeket - már elég régen megfogalmazódtak bennem bizonyos félelmek magával a sorozattal kapcsolatban. Talán a legkönnyebben megválaszolható kérdésem az volt, hogy nem nőttem-e már ki a vámpíros sorozatokból. Jelentem, mint kiderült, nem. De az például még mindig zavar, hogy az Originalst érzéseim szerint nagyon Klausra írták. És pont ezért Elijah (személyes kedvenc) például legtöbbször csak össze-vissza téblábol az epizódok alatt, anélkül, hogy komolyabb szerepe lenne, vagy hogy erősebb érzelmi töltettel rendelkezne. Vagy akár gondoljunk arra, hogy mi lett a Vámpírnaplókkal, amit ugye elvben (nem vagyok teljesen tisztában a dolgokkal) ugyanaz a Julie Plec alkot(ott), mint ezt. A Vámpírnaplókat én az 5. évad 3. részénél simán kaszáltam lelkiismeret-furdalás nélkül, mivel már elegem volt abból, hogy mindig jön valamilyen bonyolultabb lény, sötét dimenzió, vagy éppen (ha már az én kaszámról beszélünk) a 2 epizód alatt kinyírt "naggggyon erős" főgonosz (Silas), akiben nem mellesleg még sok potenciál is lett volna. És ugyanez a Plec-féle kontroll-elvesztés ugrik be nekem, amikor mindig valami új ellenséggel néznek szembe a HALHATATLAN, érted, legyőzhetetlen ősi vámpírok. Ja, hogy mégsem legyőzhetetlenek? Jókor találjátok ki...! De még ha el is tekintek ettől a tipikus "jön egy új ellenség" sémától, és hogy ezáltal gyakorlatilag folyton ugyanazokat a köröket futjuk, a karakterek szintjén is érdemes szétnézni. Oké, elfogadom, hogy Elijah egy szürke figura (lett?). És Rebekah? Egy rettentően naiv és érzelmei által irányított ősi vámpír(nak tűnt nekem), aki valahogy(???!!!) mégis túlélt több, mint ezer évet. Mégis hogy csinálta? Mindig jött egy bátyus, hogy kihúzza a sz*rból? Meg ehhez hasonlók.