Olvastam én már az írónőtől - sőt, kivégeztem a teljes Időtlen szerelem-trilógiát -, valamiért mégis féltem a Silbertől. Mindenesetre a nyári komfortzóna-elhagyós olvasmánylistám következő állomása végül csak ez lett.
A cselekményről annyit kell tudni, hogy az állandóan költözésben lévő tizenöt (majdnem tizenhat) éves Olivia Silber végre letelepedik anyjával és húgával Londonban, mivel édesanyja talált magának egy pasit. A két család összebútorozása alapból konfliktust szül, ám Livnek komolyabb gondokkal kell megküzdenie: miután nagyon élénken álmodik a suli négy legmenőbb fiújával, kiderül, hogy ők is ugyanazt álmodták, amit Liv. Most akkor hogy van ez? Nos, nagyon úgy tűnik, hogy a lány olyan srácok közé keveredett, akik egymás és mások álmaiba be tudnak lépni. Természetesen Liv nem csak csendes megfigyelő lesz: ki akarja deríteni, hogy pontosan mi is történik és miért.
Valójában nagyon sok dolog zavart és nem tetszett a regény olvasása során. Azt azonban mindenképp szeretném leszögezni, hogy egyáltalán nem egy rossz könyvről van szó: rendkívül szórakoztató (hangosan röhögtem Liv, illetve a húga, Mia beszólásain és stílusán), és maga az álomvilág, az álmok egy nagyon izgalmas vázat adnak a történetnek.
Ellenben nem igazán tetszett... nem is tudom, hogy fogalmazzam meg. Fogjuk a dolgot a stílusra de inkább elmagyarázom. Ha jól emlékszem, az Időtlen szerelem nagy részét az időutazás meg az e körüli sok-sok mizéria tette ki. A Silber viszont leginkább olyan volt, mint egy átlagos lányregény, megspékelve némi fantasy elemmel. Úgy értem, túl sokat foglalkoztunk azzal a témával, hogy új gyerek a suliban, új mostohatesók, stb. Nem mondom, aranyosak voltak az otthoni részek, de nagyjából minden, ami az iskolában játszódott, egy hatalmas kliséhalmaz volt. Például egy rejtélyes blogszerző pletykákat terjeszt úgy nagyjából mindenkiről (nem láttam a Gossip Girl-t, de gondolom, az is valami hasonló lehet), de ha továbbmegyek, találunk borzasztó gyerekes és idegesítő anyukát, akit az első megjelenésénél már le szerettem volna ütni (nem is értem, hogy élték túl mellette a gyerekei), vagy éppen a regény végén "természetesen" a főgonosz - miközben a szerencsétlen áldozatot készül kinyírni - megosztja, hogy mit miért tett. Mert ez mindig így van, nem? Egy szó mint száz, szerettem volna, ha sokkal kevesebb hangsúlyt kapnak ezek a részek, főleg úgy, hogy az álmokkal kapcsolatban viszont voltak olyan dolgok, amiket nem értettem, amikre nem kaptunk magyarázatot - tehát jobban ki lehetett volna fejteni.
Tudni kell rólam, hogy reménytelenül romantikus vagyok (legalábbis olvasás terén), és általában szerelmesebb leszek a könyves álompasikba, mint a női főhősök (oké, ez erős túlzás volt). A lényeg az, hogy ott is keresem a romantikát, ahol nincs, mert igénylem a regényekben. De, kérem szépen, most történelmi pillanathoz érkeztünk, ugyanis ebben a könyvben nemcsak hogy nem értettem, de még idegesített is ez a szál. Kezdjük ott, hogy a menő fiúk négyes fogatából (Arthur, Grayson, Henry, Jasper), akik közül logikus módon kikerül Liv választottja, Grayson kivételével egyikük sem volt különösebben szimpatikus (az más kérdés, hogy ő pedig eléggé szerencsétlen és sótlan volt - furcsa volt olyan fiúról olvasni, aki ennyire visszafogott és szerény). Ezen felül, egyszerűen nem értettem, hogy miért pont abba a srácba szeretett bele Liv, akibe. Kicsit sem volt különb a haverjainál, sőt, bármelyik másik srácról részletesebb leírást tudtam volna adni. De ő egyszerűen olyan semmilyen volt, markáns személyiség nélkül. Ezek után számomra abszolút összeegyeztethetetlen volt a nagy romantika és ez a gyerek. Indokolatlannak éreztem az egészet, mivel nem tűnt nekem úgy, mintha szépen alakulgatott volna közöttük a dolog. Olyan feelingje volt szerintem az egésznek, hogy van egy jellegtelen - ám természetesen elképesztően helyes - srác, akire kötelező jelleggel fel lett aggatva az álompasi-lét, amit ugyan már kezdetben észrevesz Liv, de kb. nem is foglalkozik vele. Aztán meg x oldal után a semmiből így random elkezdi csorgatni rá a nyálát. És ez igaz a lamour másik szereplőjére is. Fura volt, na. És zavaró. (Hozzá kell tennem, hogy talán azért nem volt rám hatással Henry, mert én az elejétől kezdve biztos voltam benne, hogy Grayson lesz a befutó, vagy legalább kapunk egy szerelmi háromszöget két pasival, így szinte csak rá fókuszáltam. Nem tudom...)
Gondom volt még az álmosdi eredetével/alapjával is. Nem akarok magamnak ellent mondani, hiszen így magában tényleg egy nagyon érdekes téma. Simán el is fogadtam volna, ha ennek a négy emberkének van egy ilyen képessége, és pont. Így is éppen eléggé befért volna a fantasy-kategóriába, de neeem, nekünk kellett egy démon, akiről amúgy semmit sem tudunk, de ezt hagyjuk is - már lejjebb adtam az elvárásaimból. Az utolsó oldalakon pont ezen a vonalon elindulva eluralkodott a káosz, ez az "Anabel megőrült"-szál nem csak nevetséges volt, hanem abszolút nem is illett a regény hangulatvilágába. Mintha elkezdtem volna olvasni egy aranyos love story-t, aminek az utolsó oldalán hirtelen sorozatgyilkossá válik az egyik mellékszereplő: semmi előzmény, semmi átvezetés, csak egy fejesugrás egy totál más műfajba.
Hogy szemléltessem a véleményemet a regény utolsó fejezeteiről, szó szerint idézném (kicsillagozás nélkül - ezért elnézést is kérek) az olvasás közbeni utolsó két jegyzetemet: "hát ez faszság", illetve "függővég meg minden de akkor is faszság". És ezt így sajnálom is. Mert a humor csillagos ötös volt, még az elcsépelt iskolai jeleneteket is megemésztettem volna, de ahová végül az álomvilágos szál jutott, az számomra kritikán aluli. Kár érte.
(Képek: borító - moly.hu, temető - timcorbeel.com, felhős álmos cucc - viralnovelty.net, alvó lány/nő - shape.com, iskolai folyosó - coroflot.com)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése