Eredetileg csak és kizárólag sorozatmaratont terveztem a nyárra (az olvasást mindenképpen háttérbe akartam szorítani), de egy unatkozós, "semmihez sincs kedvem" késődélutánon úgy döntöttem, mégiscsak belekezdek egy könyvbe. Sok jelöltem volt, de végül arra jutottam, egy olyan regényt kell választanom, ami kívül esik a komfortzónámon - ez lett a Rengeteg. És valóban: kész felüdülést volt végre nem egy tipikus történelmi romantikusat vagy New/Young Adultot olvasni!
Először is, rettentően tetszett a regény stílusa. Nagyon feelinges volt az egész, a középkorra hajazó időszak hangulatáról azonnal a Lány és a farkas c. film ugrott be (nagy kedvenc). Nagyon kis békés volt a leírás (eleinte), szerettem a narrálást, és a Lengyelországra (Polnia) és Oroszországra (Roszia, az ellenséges ország) hasonlító(?) szláv kultúra nagyon menő volt. Az pedig külön jó pont, hogy a Rengeteg néha tényleg nagyon ijesztő volt, hozta az izgalmakat. VISZONT. Volt egy-két dolog ami nagyon zavart. Például sokszor előfordult az, hogy Agnyeska mesélőként elmélkedik valamin, amire egy másik szereplő válaszol. Arról viszont nem volt szó, hogy bárki gondolatolvasó lenne. Vagy említhetném a varázslatokat: annyira megfoghatatlanok, metafora-szerűek voltak, hogy nem tudtam eldönteni, valóban megjelenik pl. a kisvirág, vagy csak Agnyeska képzeli el. (Aztán a végére valamelyest kitisztult a kép, de jó pár száz oldalon gőzöm sem volt az egészről.) Az meg a másik - szintén a nem egyértelmű leírások hibája -, hogy kiderül, Agnyeskának hatalmas tehetsége van a varázsláshoz (bocs, spoiler), amit amúgy nem mond ki senki, de nem is ez a lényeg. Értem én, hogy a csajszi ösztönből dolgozik, de igazán érdekeltek volna a gondolatai, hogy miért és hogyan választ ki egy adott varázsigét vagy ilyesmi. Mert általában csak random nekifogott valamit alkotni.
Ami a cselekményt illeti, hát, voltak unalmasabb, leíró részek, pl. a mindennapi rutin - sokszor ez nem volt zavaró (a bevezető részt kifejezetten élveztem), mivel a könyv olvastatta magát. Másrészt viszont lassan haladtam vele pont a cselekmény hiánya miatt, egy gyenge pillanatomban még el is aludtam rajta, ami más regénynél még sosem történt meg velem (tegyük hozzá, nagyon fáradt voltam). A palotás részek aztán izgalmasabbak lettek, és innentől is peregtek fel igazán az események - az ország működéséről, az intrikákról kifejezetten is érdekes volt olvasni (még akkor is, ha a Sárkány ekkortájt hiányzott, és a királynő körüli mizériát sem értettem), arra pedig nem számítottam, hogy lesz... hát valami erotikus rész-szerűség is a dologban. Összességében viszont sajnos azt kell mondanom, túl sok részletet nem értettem, tömérdek kérdés maradt bennem, különösen a Rengeteg eredetével kapcsolatban.
A karakterekről annyit, hogy Szarkan (=a Sárkány) azonnal felkeltette az érdeklődésemet a maga rejtélyességével és ridegségével, a szarkasztikus humorán(?) jókat röhögtem, és imádtam, amikor egyszerre volt kíváncsi Agnyeska varázslataira és tartotta őket badarságnak. DE. Azt egyszerűen nem értettem, hogy miért cseszi le folyton Agnyeskát mindenért, és miért csinál úgy, mintha a csajnak mindent tudnia kéne. Ez örök rejtély, ahogy az is, miért tűnt el ez az amúgy nagyon érdekes figura a történet közepéből kb. teljesen (palotai részek). Agnyeskával úgy nagy vonalakban egészen elvoltam, tetszett, hogy nem tökéletes: ügyetlen volt (az elején), és állandóan nyakig csupa kosz - ez pedig néha kifejezetten komikussá tette. A hősködése viszont idegesített, illetve főhős létére néha egészen gyáva volt. Annyit azért elárulok, hogy mikor már elfogadtam, hogy sosem lesz semmi a két főszereplő között, elindult valami... hozzátéve azt, hogy a kettejük közti kémia valahová eltűnt legtöbbször (pl. nagyon is intim helyzet után zéró akaratlan/reflexszerű érintés vagy egymásra pillantás)... Ritkán mondok ilyet, de a mellékszereplők érdekesebbek voltak ettől a párocskától - bár lehet, inkább az ostoba szóval tudnám legtöbbjüket megfelelően jellemezni. Alosa, Szolja (Sólyom, ha jól emlékszem), Marek, a királyné... mind kiismerhetetlenek voltak, különösen az utóbbi három: nem lehetett tudni, mit miért tesznek, és pont ezért tartogatnak is meglepetéseket.
A regény végéről SPOILERESEN:
Már az előbbiekben kifejeztem az elégedetlenségemet egyes részekkel kapcsolatban. Nos, a palotai részektől kezdve konkrétan csak a fejemet fogtam kb. végig. Agnyeska ugyanis úgy tér haza, hogy a királyi palotából megszökik a király unokáival a legjobb barátnőjének segítségével, ezért pedig bosszúval Szarkan vára ellen hadba vonul Marek herceg. És ez igazából fel is vet egy általános témát, amin magánemberként is megéri elgondolkodni: amellett, hogy nevetséges arról olvasni, ahogy egy igazi csata zajlik a "jók" ellen, érdemes abba belegondolni, hogy mennyire ostoba (ezt a szót is használtam már) és büszke Marek herceg. Ahelyett ugyanis, hogy vállalna egy kisebb áldozatot a nagy sikerért (ergo lepaktálna az ő szempontjából nézve "ellenséggel" és közösen, békésen legyőznék a főgonosz Rengeteget), ő fejjel a falnak megy gondolkodás nélkül, és emberi életek száradnak a lelkén, akiket később nem tud bevetni a Rengeteg ellen. Vajon célravezető ez a fajta gondolkodásmód (pontosabban annak hiánya)? De ugyanez a koronaherceg, aki miután kiderül (amúgy már rég tudtuk, de segáz), hogy a királynét még ezer éve egy, A RENGETEG ÁLTAL MEGRONTOTT rosziai herceg rabolta el, hadjáratot indít ellenük. Nem az, hogy nem látja a fától az erdőt. Nem is akarja! Mert valaki azt találta ki, hogy Roszia a bűnös (és még véletlenül sem a Rengeteg), vaktában követi a kvázi utasítást. Azt hiszem, a bűnbakkeresés és a gondolkodás nélküli birka-üzemmódért sem kell messzire mennünk manapság...
No, de ennyit a filozofálásról. A tényleges befejezésről csak annyit tudok írni, hogy sötét homály. Onnantól kezdve, hogy Szarkan várában a csata végén megjelent a befalazott királynőről/néről szóló látomás, én elvesztettem a fonalat. Ki ez a nő? Ki, és miért falazta be? És az a baj, hogy nagyon érdekelt már régóta, hogy mi is ez a Rengeteg, ám pont az adta a magyarázatot, amit kicsit sem értettem. Tény, hogy érdekes/kreatív az emberek fákká alakulása (az okát ne firtassuk, mert gőzöm sincs róla), de így is elég fura egy indoklás az egész hatalmas konfliktusra. Arról nem is beszélve, hogy elég nagy vicc, hogy a regény terjedelméhez képest milyen kevés oldalszámon oldódik meg a főgonosz legyőzése, és az is sután történik, mintha az írónő elfáradt volna a végére. A lezárás sem tetszett. Kicsit se volt romi.
(Képek forrása sorrendben: moly.hu, utajovobe.eu, kotaku.com, port.hu)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése