Már a premierje előtt kacérkodtam a Confess-szel, hiszen annak a Colleen Hoovernek az azonos című regényét dolgozza fel, aki többek között a Reménytelent és az Ugly love-ot írta (én legalábbis ezeket olvastam eddig tőle). Nem most akartam nekiállni ennek a sorinak, de az Outlander második évadával küszködöm, a Confess viszont igazán izgalmasnak tűnt - legalábbis az előzetesek alapján. (És ez volt a reklám helye.)
Így előzetesen annyit kell tudni az egészről, hogy van Auburn (továbbiakban: a csaj), akinek van egy fia, akit nem ő nevel, hanem az ezer éve halott pasijának az anyja. A csaj mellett ott a csávó (Owen), aki tehetséges művész, de neki is megvan a maga baja - szokás szerint sötét múlt, problémás kapcsolat az apjával. Na, és ők ketten szépen egymásra találnak (vagyis inkább működik a kémia), viszont (nem fogjátok kitalálni) a dolgok nem ilyen egyszerűek. A csaj ugyanis szeretné visszakapni a fiát, ennek viszont az ördögi nagyi nem örül - enyhén szólva. Mi több, a csajnak választania kell a fia és Owen között.
Lényegében erről szól a dolog. Mondjuk kicsit előreszaladtam, de egy 7 részes minisorozatról beszélünk kb. 20 perces epizódokkal, szóval nem igazán tudtam volna korrekt, spoilermentes leírást adni. Arról nem is beszélve, hogy még ez a rövidke sorozat is több sebből vérzik...
A legcsúnyább seb hát ööö... maga a cselekmény. Mivel a könyv olvasása előtt láttam a sorozatot (egyébként talán most először csináltam ilyet tudatosan), nem tudom, hogy eredetileg is megvoltak-e azok a banális, idegesítő elemek, amikkel a soriban találkoztam (ergo a regény hibája?).
Már elve a két főszereplő első találkozása fura volt, ahogy a csaj random besétált Owen galériájába. és azt is kínos volt látni, hogy szerencsétlen csávó (aki rejtélyes módon odáig volt a csajért) folyamatosan nyomult, míg Auburn minden ilyen szituációból kiugrott. A könyvben lehet, hogy megkaptuk volna a csaj indokait, de a képernyőn csak annyit láttam, hogy vonzódik a pasihoz, de "á, mégse"... Ezek mellett volt egy-két nevetséges jelenet, ami előtt értetlenül álltam (tánc a kórházban - mintha a dedóban lennénk; illetve amikor a legjobb barátnő "átvállalta" Owent, csak így simán, gyanúsan profi improvizálással), és természetesen fájdalmas kliséket (hogy minden az útjukba áll, és sehogy sem lehetnek együtt, mivel nincs más megoldás; vagy hogy Auburnnek kb. könyörögni kell, hogy hajlandó legyen egy randira). A legviccesebb számomra viszont az volt, amikor azok a konfliktusok/problémák, amik magát a vázát adják a történetre, a hosszadalmas szenvedés után egy szempillantás alatt megoldódnak (nagyi aláírja a szerződést, a csaj Owent választja Trey helyett). Legalább az utolsó epizódban minden a helyére került, bár a beharangozott súlyos, sötét titkoknak is nagyobb volt a füstje, mint a lángja...
Számomra a másik gyengesége a Confessnek maga Auburn, illetve Katie Leclerc színésznő. A karakter majdhogynem a Tajgetosz-kategória volt, kb. zéró életösztönnel. Na, jó, azért ennyire nem vészes a dolog, de az tény, hogy néha túl gyerekes volt. Ami a megformálóját illeti, az viszont egyszerűen katasztrófa. A vihogása, a vigyorai, a grimaszai az őrületbe kergettek, ahogy a játéka is. Erőltetett volt, túlzó, affektáló, hiteltelen reakciókkal. Azt még szeretném megjegyezni, hogy a "gonoszokat" igazán árnyalhatták volna egy kicsit. Csak hogy hihetőbb legyen az egész.
Azért szerencsére voltak olyan dolgok is, amik kifejezetten tetszettek. Például, maga a sorozat címe, és annak eredete: Owen galériája ugyanis azért viseli a Confess (=bevallani, gyónni) nevet, mert a hozzá eljuttatott, papírfecnikre felírt névtelen vallomások (confession) ihletik a festményeit - amik amúgy rohadt jól néznek ki. Emellett az egész sori nagyon feelinges, a ruhák, a hangulatos képi világ (nagyon látványos életképek Los Angelesről - mondjuk a mozgó kamera kicsit zavart), aláfestő zene... mind csillagos ötös. Tetszettek a felugró csetablakok, az instagram-képek a hashtagekkel, amik nagyon maivá tették a történetet. Ja, és az erotikus részek is ízlésesek voltak, de bevállalósak.
Ami (vagyis aki) miatt viszont a legjobban örülök, hogy megnéztem a Confess-t, az Ryan Cooper (Owen). Már a karakter is érdekes volt (bár kicsit mártír), a szemében valahogy legtöbbször szomorúság tükröződött, mintha lelkileg egy sokkal idősebb karakter lenne, rengeteg fájdalmas tapasztalattal. De Ryan Cooper volt az, aki igazán megvett kilóra. Annyit tudtam róla, hogy egy bizonyos Eye Candy nevű sorozatban játszott - és ugye ez alapján az lejön, hogy mennyire jó pasi (nős, és van egy cuki kislánya - 
Összességében? Nem vagyok elégedett. Először féltem, hogy a 7x20 perc nem lesz elég a cselekmény kifejtésére, de örülök, hogy ilyen gyorsan letudtuk a teljes sztorit, mert különben szétuntam volna az agyam. És abban is biztos vagyok, hogy nem a legjobb Hoover-történetet vitték vászonra - már nem is akarom elolvasni a regényt, mert úgyis csak a hajam tépném. Ryan Coopernek viszont köszönöm, hogy megmentette az egész sorozatot!
(Képek: imdb.com)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése