A Stepbrother Dearest fülszövege felcsigázott már régebben, így nagyon izgatottan vágtam bele a regénybe; valami jó kis izgi romantikus sztorit vártam. Végül is mondhatom, hogy megkaptam, bár sajnos amilyen jónak indult... Mindegy, megpróbálom a lehető legérthetőbben, spoilerek nélkül elmagyarázni, hogy miféle hiányérzeteim/gondjaim volt ezzel az amúgy nagyon jó könyvvel.
A sztori ott kezdődik, hogy a végzős Greta nevelőapjának a fia hozzájuk költözik. A srác (Elec) tipikus lázadó, bunkó, és ahol csak tud, keresztbe tesz Gretának. Csakhogy a lány még így sem tud ellenállni neki, sőt, képes meglátni, hogy mi van Elec álcája mögött. Amikor viszont minden jóra fordulna közöttük, az élet elválasztja őket egymástól - és egészen hét éven keresztül nem is találkoznak. Ezzel az ominózus alkalommal azonban minden felborul. Az elfojtott érzelmek a felszínre buknak, ám nagyon úgy tűnik, nem is olyan könnyű visszatalálniuk egymáshoz...
A két idősíkkal megegyezően két részre van osztva az regény: az elsőben a kamasz Greta és Elec viharos kapcsolatáról olvashatunk, míg a másodikban az a két immár felnőtt áll a középpontban, akik szeretnének túllépni a múlton, de sehogy sem tudnak. Alapjáraton nagyon vegyes érzelmeim voltak a könyvvel kapcsolatban - ráadásul a két résznek megfelelően -, így arra jutottam, én is külön kezelem őket.
Az első rész szerintem tökéletes volt. De tényleg. Pont azt hozta, amit elvártam: csipkelődést, rengeteg humort, már-már túlzásba vitt perverz, zavarba ejtő beszólásokat. Elecet pedig egyszerűen imádtam - azt is, amikor hihetetlen pofátlan volt, de azt is, amikor megnyílt, és megmutatta az érzékeny oldalát, hogy ki is ő valójában. Ami pedig a búcsújukat illeti, rendkívüli módon érzelmesre sikerült, kicsit lezárás-feelingűre (én nagyon sokat sírtam rajta). Maga a teljes rész annyira intenzív, pörgős volt, hogy simán megállta volna a helyét egy önálló (szigorúan drámai!) (kis)regényként, rengeteg nagyon szép és/vagy vicces idézetet is találtam benne. És pont ezért, eléggé féltem attól, hogy mit hoz a folytatás.
Ráadásul jogosan. Na, jó, azt azért meg kell gyorsan említenem, hogy ez a rész is (főleg az eleje) előhozta a belőlem a szentimentális és filozofikus gondolatokat: hogy vajon tényleg hihetünk-e annak a mondásnak, miszerint "az idő mindent begyógyít"; hogy mennyire szívfacsaró volt visszagondolni az érzelmes, kamasz Elecre, aki bár már akkor is érett volt, mégis sokkal gondtalanabb - ilyenkor fáj a "régi szép idők"-félmondat, akár a saját gyerekkoromra is visszagondolva; és hogy mennyire kár, hogy nem lehetnek együtt, hiába szeretnék bármennyire is, egyszerűen lehetetlen... És ilyenkor nem tudtam (szerencsére) csak megveregetni a vállamat, hogy "ugyan, ez csak egy regény", mert teljesen magába szippantott.
No, de hát én beígértem a feketelevest, és ehhez tartom is magam. A második rész ott veszi fel a fonalat, hogy eltelt 7 év (!!!!!!!!!), és hát elvileg mindketten továbbléptek (ki mennyire), viszont persze újból látják egymást, és jön a dráma. Voltak apró dolgok, amiket nem értettem, vagy nem tetszettek (csak hogy egyet kiemeljek: Elec családi hátterét a legrosszabb szappanopera is letagadná szerintem, kész röhej - és eléggé regényidegen), viszont nem ezek miatt húzott fel a második rész. Pedig TÉNYLEG felhúzott.
Rendkívüli módon öncélú és kötelező jelleggel a szereplőkre aggatottnak éreztem az "ez egy elcseszett helyet"-mantrát (ha hússzor nincs benne a sztoriban, akkor egyszer sem). Jönnek itt a szereplők, nosztalgiáznak (elég hiteltelenül), bánkódnak a múlton (természetesen együtt, mert miért is ne), de nem tesznek semmit, mintha nem is akarnák visszakapni a másikat. Én azt mondom, ha bármelyikük és épeszűn gondolkodott volna, egy olyan 150 oldalban le lehetett volna tudni a TELJES cselekményt. De neeeem, gondolom, meg kellett írni a drámát, hadd fájjon a szíve az olvasóknak. És ezt borzasztóan utálom. Amúgy máshol is éreztem azt, hogy nem folynak szépen az események, hanem az írónő nagyon is keményen belenyúl a dolgokba, és a neki tetsző irányba pofozza őket. Az egyik legmarkánsabb példa Elec regénye, ami egyrészt elég uncsi volt, mivel ugyanazt tudtuk meg, amit Greta már elmesélt, másrészt pedig annyira áradt belőle, hogy a szerző a múltbéli tettek magyarázatának szánta őket (meg hát ugye mégiscsak kell az a romantika), hogy szinte fizikailag fájt olvasni.
Így összességében azt mondom, hogy az erőltetett dráma és a nevetséges időkezelés (úgy repültek az évek, mintha napok lettek volna: senki sem változott, az ugyanolyanok érzelmek maradtak 7 év után is) nagyon nem kellett volna. Viszont az is tény, hogy nálam az oldalak peregtek, és simán kiolvastam volna hajnalig (ahogy anno a Testcselt, amit amúgy nagyon imádtam). Azt hiszem, ennyi. Csók.
(Képek: borító - moly.hu, szilveszter éjjel a Times Square-en - timeout.com, étterem - nytimes.com)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése