Nem vagyok egy nagy színházba
járó, de a kevés pozitív színházi élményeim egyike az Én, József Attila című
darab – éppen ezért másodjára is megnéztem.
Amikor viszont megláttam, hová
szól a jegyem, majdnem szívrohamot kaptam. Erkélyen ültem, ráadásul a jobb
szélén, így garantált volt, hogy semmit sem fogok látni. Mekkorát tévedtem! Lehet,
hogy néha csak a színészek hátát láttam (nem volt vészes), ám az esetek
többségében még az arcvonásokat is tökéletesen ki lehetett venni. Mi több, a
színpad alatt lévő élőzenekar egy részét és a karmestert is tudtam néha-néha
figyelni. (Tegyük hozzá, a kulisszák mögé is beláttam valamennyire, így egy-két
illúzióromboló részlet is jutott, továbbá volt olyan díszlet, ami onnan
oldalról nem igazán volt élvezhető)
Négy éve láttam ezelőtt a musicalt
a Nagy Sándor-Balla Eszter-Polyák Lilla –féle szereposztásban, és tényleg
nagyon tetszett. Most is azon szurkoltam hát, hogy Nagy Sanyit láthassam
főszerepben (jó színész, most na)... sajnos nem jött be. Itt be kell vallanom,
hogy ez a bizonyos „sajnos” csak pár percig tartott. A „másik” József Attila,
Posta Victor (számomra örök Juan Miguel) ugyanis szintén hihetetlenül tehetséges,
és mind az ének-, mind a beszédhangját imádom.
Alapműveltség vagy sem, József Attilára minimum annyit illik tudni, hogy
32 évesen Balatonszárszón vonat elé vetette magát (vagy baleset volt – máig nem
tudni). Ezen felül azonban érdemes mást is tudni a férfiról, mielőtt beülünk az
előadásra. Apja a költő 3 éves korában elhagyta a családot, így az anyagi
gondokkal anyja nevelte Attilát és két nővérét. A mosónőként dolgozó anyuka hamar
kénytelen volt nevelőszülőkhöz adni a fiát Öcsödre, aki már gyerekként
kénytelen volt dolgozni. Anyja végül visszavitte Pestre. Az amúgy is érzékeny,
labilis Attilát megrázta anyja korai halála. Mindennek köszönhető, hogy az
amúgy hatalmas tehetségnek tartott költő rövid élete során mentális gondokkal
küzdött, több összeomlása volt. Szanatóriumi kezelés alatt is állt, ám ott
skizofréniával félrekezelték (ma úgy tartják, Borderline-szindrómája volt, ami
komoly hangulatingadozásokkal jár). József Attila életét végig kísérte a
bűntudat, miszerint nem tudott férfivá válni és gyerek maradt. (Erre is érdemes
odafigyelni a musical nézése közben!)
Ahogy azonban a darab alcíméből is kiderül, az Én, József Attila „Attila
szerelmeire” koncentrál. A költő a hiányzó anyai szeretetet házasság formájában
kereste. Első nagy szerelme Vágó Márta volt, akivel kiegyensúlyozott kapcsolata
volt, ám a lányt apja Londonba küldte tanulni – ezzel pedig elérte célját: szétválasztotta
a fiatalokat. Következő szerelme Szántó Judit volt, aki egy határozott, férfias
egyéniség volt, a Kommunista Párt szerveződésének tagja (József Attila is
magáénak érezte a kommunisták gondolatait). Állítólag a költővel kölcsönösen
bántalmazták egymást fizikailag. Szántó Judit nem szerepel a darabban, ahogy a
következő feleség-jelölt, Gyömrői Edit sem. Edit József Attila pszichológusa
volt, hozzá nem értőként kezelte a férfit, akinek a már gyerekkora óta szerzett
sebeit feltépte, ám segíteni nem tudott rajta. Az utolsó nő a költő életében
Kozmutza Flóra gyógypedagógus, aki szintén kezelte egy ideig Attilát. A végső
mankó lehetett volna a férfi számára: hozzá is ment volna, ám végül nem akarta
a saját boldogságát feláldozni. Végül József Attila legjobb barátjához, Illyés
Gyulához ment hozzá a költő halála után.
A darabot a költő első és utolsó szerelme
(Vágó Márta és Kozmutza Flóra) tolmácsolásában láthatjuk. Muri Enikő
kifogástalanul hozta a fiatal Mártát és tulajdonképpen Gallusz Nikolett is
rokonszenves volt Flóraként.
A mellékszereplők között is így
utólag nézve nem egy ismerős név tűnt fel – valószínűleg szikronizáló munkájuk
miatt hallhattam már róluk (gondolok itt például Laklóth Aladárra – Attila
kezelőorvosa; Barát Attilára – Illyés Gyula; és Pusztaszeri Kornélra – Márta apja).
De például rögtön kiszúrtam egy férfit az epizódszereplők közül, akiről tudtam,
hogy ismerem. Mint utóbb kiderült, ő Kiss Ernő Zsolt, aki az X-faktor mellett a
Barátok köztben is látható volt, mint a Zsófit elcsábítani készülő borász. („...Persze
észreveszem, ha például előadás közben összesúgnak, és érezhetően nem a darab
kapcsán...” Hát igen, ismerős. – forrás: blikk.hu)
Természetesen nem mehet el szó
nélkül (és nem is akarok) a József Attilát Posta Victor mellett sem. Magam is
meglepődtem, mennyire fekszik neki ez a szerep: már-már ijesztően hitelesen
hozta a tébolyt, a „villogó” kék szeme pedig esküszöm, néha ijesztő volt. Mindenesetre
az arcjátékán is látszott, mennyi bele tudja élni magát a szerepbe. Azt kell,
hogy mondjam: egy tökéletes József Attilát láttam.
A középpontban ugyebár az áll,
hogy mégis hogyan jutott el a költő az öngyilkosságig, éppen ezért alapjáraton
egy (akár) megrendítő arabról beszélünk, de mindenképpen feszültséggel teli. Nem
egy konfliktust, összeroppanást láthatunk: például Illyés Gyula és
címszereplőnk rivalizálásokkal teli barátsága is szerep kap. Ezek után pedig
külön hihetetlen, hogy ilyen komoly témába sikerült odaillő humort csempészni.
Nagyon tetszett az élőzene,
illetve az, ahogy Vizy Márton megzenésítette a musical magvát adó József
Attila-verseket: fülbemászó, modern és a darabbal teljesen kompatibilis lett az
összes. Személyes kedvencem a Kopogtatás nélkül, az Áldalak búval, vigalommal,
esetleg a Nagyon fáj; vizont a tömegjelenteket talán még jobban szerettem,
hiszen ott sokkal erősebb az énekhang, a vokál sok energiát adott a daloknak.
A díszlet természetesen ötletes
volt, ahogy a jelmezek is (ez is a tömegrészeknél jött ki: hasonló, egymáshoz
illő ruhák, de mégis mind más). A koreográfiát külön kiemelném, de a nagyszerű
táncrészek mellett arra is felfigyeltem, hogy milyen elegánsan tüntettek el,
vagy „hoztak forgalomba” kellékeket.
Szintén imádtam a finom
célozgatásokat. Nem akartak a szánkba rágni semmit, de a kommunista tüntetők
például vörös színű kendőkkel táncoltak.
Negatívumként mindössze annyit,
hogy kíváncsi lettem volna a költő másik két szerelmére is a színpadon.
Összességében nagyon tetszett,
így másodjára még jobban, hiszen már sokkal többet tudtam József Attiláról.
Tökéletes rendezés (Szirtes Tamást a best, hatalmas tisztelet; de a
társrendezőt, Szente Vajkot is imádom, hihetetlenül tehetséges). Ezek után biztos,
hogy gyakrabban kellene a Madách Színházba járnom. Azt hiszem, a minőség és a
jó szórakozás már garantált.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése