Saving Hope - 1. évad

Kétségtelenül a kórházsorozat nem az én műfajom, az 1. évad végére mégis megkedveltem a Saving Hope-ot.

 (A PILOT epizódról külön itt olvashattok)

Amiket ki szeretnék emelni:

·        Kedvenc karakterek: Joel Goran, Gavin Murphy

·        Anti-kedvencek: Charlie és Maggie Lin + talán Reycraft

·        Legjobb/legizgalmasabb epizódok: a 10. és a 11. rész

·        Kedvenc jelenet: nagyjából az összes, amiben Daniel Gillies benne van (illetve a Joel és Alex közti feszült pillanatok)

·        Legnagyobb „wtf-pillanat”: 10. Rész (Kinney és Joel) + az évadzáró utolsó képkockái (szerintem nevetséges lezárás)

Rövid tartalom: Az orvos jegyespár férfitagja, Charlie kómába kerül egy autóbaleset miatt. A menyasszony, Alex viszont lassan visszaáll dolgozni, így megismerhetjük a torontói Hope Zion kórház mindennapjait, az orvosokat, rezidenseket, betegeket. Míg Alexnek a betegek mellett a kollégává avanzsált exével, Joel Gorannel gyűlik meg a baja, addig Charlie szellemmé válik és a többi hallottal/kómában fekvővel tölti idejét.

Mit várjunk az évadtól? Ahogy elnéztem, alapvetően négy fő vonala van a Saving Hope-nak. Először is természetesen terítéken van Charlie állapota és nyilván a meggyógyítása. Közbejön mindenféle komplikáció, konfliktus – utóbbiban nagyban közrejátszik Dawn, Charlie volt felesége. Csak kisebb szerepben tűnik fel, gyakorlatilag annyi a dolga, hogy megnehezítse Alex dolgát.

A második szál a szintén Charlie-féle szellemesdi, amitől megmondom őszintén, én már az első epizódban a falra másztam. Túl megjátszottnak éreztem (pl. a fickó mártír/„elgondolkodtató” monológjait) és rendkívül unalmasnak. Egyedül a 10. epizódban vált érdekessé, amikor is az merül fel, hogy vajon Charlie miért is nem ébred fel?

Harmadikként magát a kórházi részeket említeném meg. Szerencsére ez a legmarkánsabb vonulata a sorozatnak, és ami a legjobban tetszik nekem, az a betegek középpontba állítása. Kicsit jobban megismerhetjük őket, van történetük, izgultam egy-kettőért. Mondanom sem kell, szépen meg tudnak ezek a jelenetek is telni feszültséggel, hiszen mindig ott van a kockázat, az esetlege komoly következmények/komplikációk, úgyhogy nem igazán tud ellaposodni maga a sorozat. Ja, és imádom, hogy a dokiknak tabletjük van!

A negyedik aspektus számomra a legfontosabb (hiszen emiatt szerettem meg a sorozatot): a szereplők magánélete. Jó, nyilván itt is akadnak furcsaságok, például (ha jól számoltam) minimum három szerelmi háromszög megjelenik az epizódok során – némelyiket kedveltem, némelyiket nem. Valójában ennyiben ki is merült a „szereplők magánélete” rovat, de ha ez nem lenne, nem folytatom a sorozatot. A természetfeletti szál magában ugyanis nem fogott volna meg (és valóban nem is fogott meg). A karakterek viszont kicsit hozzám nőttek.

Karakterek: Valójában a két főszereplőt nem is szeretem. Alex nekem teljesen egy semmilyen, üres figura. Az évad végére elérte, hogy már legalább ne irritáljon. Charlie-nak ugyanez nem sikerült. Szerintem szánalmas, ahogy magában beszél szellemként és próbál vicces lenni – ami egyébként nagyon nem megy neki. Konkrétan minden és mindenki jobban érdekelt a folyosókon bóklászó (nekem egyébként elég nagyképű, öntelt) Charlie-nál, egyedül a múltja érdekes. Bár az is lehet, hogy az volt a bajom vele, hogy Alexet én Joellel szerettem volna összeboronálni.

Na, hát Dr. Joel Goran nem egy szívbajos alak. Néha már túl laza, de amúgy hatalmas arc tele magabiztossággal. Ja, és piszok jó orvos. Még ha néha elég rohadék is tud lenni, egyszerűen nem tudtam nem szeretni. Daniel Gillies pedig tökéletes megformálója (még ha néha kicsit úgy éreztem, hogy a színész túljátssza). A másik kedvencem Dr. Gavin Murphy volt, aki tulajdonképpen a kórház pszichológusa. Egy nagyon aranyos, jó lelkű pasi, esetenként kicsit a szerencsétlen hatását kelti.

Charlie mellett számomra az abszolút negatív figura Dr. Maggie Lin. Az első epizódokban még cukinak tűnt vicces dumába, de amikor átcsapott egy törtető, beképzelt r*bancba, na, az nálam kiverte a biztosítékot. Nem kellett sok, hogy megutáljam. Viszont a Saving Hope mellékszereplői nagyon is érdekesek (lesznek/lehetnének). Kiemelném Dr. Dana Kinney-t, aki valamiféle katonás, szigorú nagyfőnök, a 10. epizódban viszont végre emberi arcát mutatja és ezáltal nagyon is szerethetővé válik.

Joel: „Miért nézel így rám?”
 Lin: „Mert nem tudom eldönteni, hogy bolond vagy zseni vagy. (...) Honnan tudtad, hogy belemegy?” (*a műtétbe*)
Joel: „Nem tudtam... reméltem.”
Lin: „Elmondhattad volna.”
Joel: „Akkor nem tanultál volna semmit, ez pedig egy oktató kórház”.
Lin: „Rosszul vagyok tőled. De közben fel is izgat.”
Joel: „Maggie.”
Lin: „Csak vicceltem. Te fogod felügyelni a műtétemet?”
Joel: „Maggie, úgy érzem, belém zúgtál, és ez kellemetlen nekem.”
Lin: „Nem zúgtam beléd.”
Joel: „Jó.”
Lin: „De lefeküdnék veled.”

A már említettek mellett, tetszettek a visszaemlékezős részek (Alex és Charlie múltja), viszont még a természetfeletti részektől eltekintve se mindig életszagú; van, amikor kicsit erőltetett (pl. teljesen „lényegtelen” öngyilkosság – már abból a szempontból, hogy a cselekményt nem viszi előre). Ami az évadzárót illeti, semmi különleges fordulat nincs benne sajnos, a lezárás pedig nevetséges: lóg az egész a levegőben.

Összességében nem mondom, hogy a valaha volt kedvenc sorozatommá vált a Saving Hope, de az érdeklődésemet mindenképp felkeltette – amolyan „guilty pleasure”. Arra viszont figyelni kell, hogy mivel Magyarországon nem túl népszerű a sorozat, nincs hozzá szinkron (és felirat se mindig). A kanadaiak viszont nem a „tiszta” angolt beszélik (mondhatnám, hogy csúnyán beszélnek), sok szlenggel és elharapott szóvégekkel. Ez viszont ne tántorítson el senkit a Saving Hope-tól, csak egy apró megjegyzés volt!