Az Internátus sorozatot az izgalmas történetvezetéséről és meglepő fordulatairól
ismertem, de valami megváltozott. Vagy én, vagy a sorozat.
Miután megpróbáltam kicsit feleleveníteni
(egyébként sikertelenül) a korábban történteket, nekiültem a 4. évadnak.
A már-már parádés María-Fermín
párost még mindig imádom, hasonlóan Julia és Iván civakodásait. Héctor is
abszolúte pozitív figura, egy kicsit nyálas, de hihetetlenül jó
tanár/pedagógus. Mellesleg a fiatalkori énjét alakító színész nagyon jól
játszik. Kedvelem még Miguelt, aki folyamatosan szívatja a két kislányt –
akiket egyébként hihetetlenül utálok; sokkal jobb lenne az Internátus nélkülük.
Ami valójában új színt visz a karakterek közé, az Martín és a fia, Lucas.
Egyébként a fickót a rendőrség is keresi... Ja, és természetesen ne menjünk el
a „gonoszok” mellett, akik táborát egyre több ember erősíti...
A vicces jelenetek szerencsére
maradtak, ahogy az egyre kuszább történetszálak; emellett Fermín múltja is
egyre érdekesebbé válik. Összességében egyre több kérdés vetült fel bennem és
nagyon nem úgy tűnt, mintha közelebb kerülnénk a megoldáshoz – amit amúgy már
eléggé vártam.
Mindennek ellenére egyszer csak
azt vettem észre, hogy a sorozat nézése közben mást is csinálok. Kevésbé tűntek
izgalmasnak az epizódok, elvesztettem a lelkesedésemet. Keserűbb lett a
szájízem, nehezebben emésztettem meg a „véletlen egybeeséseket”.
Egyszerűen elmúlt a varázs,
meguntam, úgyhogy az ötödik rész elején fogtam magam és bezártam az ablakot. Azóta
sem nyitottam meg újra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése