Színház: Frida

Sziasztok!

Ez most egy nagyon rövid beköszönés lesz, de mégis úgy gondoltam, írok pár szót erről a darabról, (még március közepén láttam).

A tanulmányaim során találkoztam már a híres festőnő, Frida Kahlo nevével; alapjáraton ez keltette fel a figyelmemet, illetve Gryllus Dorka mint címszereplő és az Operett Színház neve biztosítékot jelentett számomra a jó minőségre. Igaz, az Operettből végül Átrium lett, Fridát pedig a váltótárs, a volt X-faktoros Gubik Petra játszotta, de így sem bántam meg, hogy beneveztem erre a musical(?)-re.

Ha már színészek: Kahlo szerepére szerintem jó választás volt Petra (egyértelműen nem csak az éneklésben tehetséges), bár kicsit furcsa volt, hogy kvázi filigrán fiatal lányként egy nagydarab, idősebb férfivel alkot egy párt a színpadon. Nagyon örültem még Molnár Áronnak (Beugró X, A mi kis falunk), aki szintén szuperül hozta az elvártat, valamint Papadimitriu Athina is húzónévnek számított a darabban.

Én azt mondom, nem árt, ha az ember rendelkezik már előismerettel, mielőtt leül megnézni a Fridát, bár szerintem korrekten megkapjuk a fontos infókat (én is tanultam újat, pedig nem hittem, hogy sok meglepetés fog érni). Mindenesetre, a 20. századi Mexikóban járunk, az alapsztori pedig az, hogy Frida egy életvidám fiatal lányként balesetet szenved, és a nehézkes felépülése után a festészet felé fordul. Így kerül közelebbi kapcsolatba a szoknyapecérként ismert, szintén szakmabeli, és a nála jóval idősebb Diego Riverával, aki a muralismo/muralizmus atyja (házfalakra /=muro/ fest hatalmas képeket). Kapcsolatuk nem felhőtlen (mondhatni, viharos), de valahogy mégis mindig visszatalálnak egymáshoz...

Azt mindenképp kiemelném még, hogy kortárs felfogású darabról beszélünk. Teszem ezt azért, mert alapból nekem sem ez a modern stílus a zsánerem, de egészen jól átjöttek a dolgok: az, hogyan oldották meg például a változó díszlet kérdését gyakorlatilag ugyanazokból az elemekből a kis számú társulat segítségével (egyetlen szünet volt, de ennél sokkal többször váltott a fizikai körítés, szinte feltűnés nélkül), valamint a finom utalásokat is megérti a néző.

Az is tetszett, hogy az alapból eléggé tragikus témákat jól tudták (főleg) fanyar humorral oldani, továbbá nagyon sokat dobott az előadáson az élőzene, ami a nézőknek is szem előtt volt. A mexikói feelinget is szuperül hozták, jók voltak a jelmezek és a díszletek is.

Volt azonban egy-két olyan dolog, ami zavart, és ezek mellett sem szeretnék elmenni szó nélkül. Egy praktikus dologgal kezdeném: az erkély úgy van kialakítva (Átrium), hogy túlságosan a színpad fölé ér, így még az első sorból is csak előrehajolva lehetett látni a teljes színpadot (a korlát még így is  benne volt néha a képben). Ami magát az előadást illeti, ahogy már mondtam, ügyesen megoldották Frida életének ábrázolását, viszont engem például kifejezetten zavartak az öncélú "üresjáratok", például a túl hosszúra nyúlt mulatozások. Elsőre is megértettük, hogy ünneplés van Mexikóban, köszönjük szépen, nem vagyunk rá kíváncsiak tíz percen keresztül. A másik dolog, amit nagyon sajnálok az Molnár Áronék szála. Nem szeretném lelőni a poént, de Frida és Diego élete mellett van egy másik szál is a történetben - ami amúgy pont, hogy különlegessé teszi/tenné a történetmesélést -, de ez nekem abszolút nem jött át, nem láttam értelmét, kizökkentett. Talán ez volt az a pont, ahol a darab kicsit túlzásba vitte a modernséget/egyediséget/kreativitást.

Összességében azonban kellemes élményt nyújtott az előadás, úgyhogy nyugodt szívvel ajánlom azoknak, akik nyitottak arra, hogy ne csak klasszikus színházi darabot lássanak, illetve érdeklődnek a festőnő élete és munkássága iránt.

(Képek: atrium.hu)