Idén is az volt a terv, hogy Outlandert nézek a szünetben, de aztán arra jutottam, jobb, ha újabb sorozatokkal ismerkedem, hogy legyen lehetőségem válogatni közülük a későbbiekben. Így esett a választásom a Masters of Sex-re. Bevallom, régóta szemeztem ezzel a sorival: lássuk be, érdekes témával foglalkozik; a főszereplő Michael Sheen-t pedig az Underworld óta imádom. Az életrajzi sorozat középpontjában Dr. William Masters nőgyógyász és a segédje, Virginia Johnson áll, akik az emberi szexualitást kutatják.
Kivételesen egyetlen szót sem jegyzeteltem, miközben néztem a MoS-et, és sajnos nem azért, mert annyira magával ragadtak volna az események. Várakozásaimmal ellentétben úgy tűnt, a pilotban konkrétan semmi sem történik - amihez azért túl sok a 60 perc részenként. Nyilván úgy voltam vele, hogy eléggé nagy szégyen lenne, ha egyetlen epizód után kaszálnám azt a sorozatot, amiről kb. ódákat zengtek és nagyon jó kritikákat kapott. Adtam még egy esélyt a dolognak, de még a második rész után is azt gondoltam, ott fogom hagyni. Aztán végül maradtam.
Tény, hogy a MoS nem az a, mondjuk, Originals-féle sorozat, ami akár katartikus érzést okoz és hemzseg a váratlan fordulatoktól. Mégiscsak kutatókról van szó (még ha nem is mindennapi a területük), és hús-vér emberek a szereplők, akikkel valójában semmi világmegváltó dolog nem történik. Előfordult, hogy nem száz százalékosan az eseményekre figyeltem, hanem mást is csináltam a sori nézése közben, de azért semmi pánik, nem dögunalmas, rossz sorozatról van szó.
Sőt, igazából ezen a lassabb lefolyáson és az izgalmakban nem túl gazdag cselekményen kívül nem tudok rosszat mondani a MoS-ről. A sztori (legalábbis az első évad) az 1950-es évek Amerikájában játszódik, korhű jelmezekkel, díszletekkel, és légkörrel (pl. hidegháborús utalások), amik nagyszerűen hozzák a feelinget.
A színészi játék is (természetesen) profi, Michael Sheen mellett a Virginiát alakító Lizzy Caplan is nagyon jól muzsikál - ő a True Blood első évadából lehet ismerős, ahol viszont szerintem nem nyújtott semmi maradandót.
Utaltam már rá, hogy nagyon jól sikerült a főcím, és szerintem maga a sorozat címe is kifejezetten frappáns lett: szó szerinti fordításban valami olyasmi, hogy "a szex mesterei", de a főszereplő (címszereplő?) vezetékneve is Masters.
Mindezek mellett azonban szerintem a sorozat két fő erőssége a karakterek ábrázolása és árnyalása; valamint a tartalom, mármint a mögöttes tartalom.
Egyrészt, nagyon örültem neki, hogy nem csak a két kutatóra (Masters és Johnson) korlátozódik a figyelem, hanem számos mellékszereplő is megkapja a maga kis történetét, problémáit, dilemmáit. Az is nagyon szépen lejön, hogy semmi (senki) sem fekete vagy fehér, jó vagy rossz. Gondolok itt például a babaképű rezidens Ethan Haas-ra, Masters mentoráltjára (Nicholas D'Agosto, Végső állomás 5). Nagyon örültem még egy ismerős arcnak, tetszett is a játéka, a karaktere viszont végig kettősséget okozott bennem. Először nem kedveltem, idegesített, de a végére ő szimpatikus lett a hibái és furcsa jelleme ellenére. De beszélhetünk a doki feleségéről, Libby-ről is, aki a tipikus otthon ülő háziasszony, és annyi vágya van (mondjuk), hogy a férje időben érjen haza. Jószívű, bájos teremtés, de hát mégis, hátráltatja a főhősünk munkáját! A teljesség igénye nélkül még érdemes lesz figyelni (vagy aki már látta az első évadot, tudja mire gondolok) a Scully házaspárra, Masters anyjára vagy Dr. DePaul-ra. Összességében szerettem, hogy a karakterek emberiek és tökéletlenek voltak.
Természetesen nem szeretnék elmenni szó nélkül a két főszereplő közti VALÓBAN bonyolult, szinte viharos kapcsolat mellett sem. Magam sem tudom biztosan eldönteni, hogy mi van/volt vagy épp mi nem Virginia és Bill között, de annyit belebegtetnék, hogy nyilvánvalóan nem tudtam nem szurkolni nekik, még ha olyan eszeveszett kémiát nem is éreztem a két színész között. Mindenesetre Virginia abszolút kedvenc volt: tetszett a felvilágosult gondolkodásmódja, a kiállása, intelligenciája, erkölcse. Bill Masters pedig szerintem azért kedvelhető, mert annak ellenére, hogy egy beképzelt és arrogáns fickó, igenis van érzékeny oldala is. És amikor az a felszínre tör, az bizony odacsap.
A másik legnagyobb pozitívum számomra az volt, hogy a sorozatnak sikerült elgondolkodtatnia, egy olyan pluszt adnia, ami túlmegy a képernyőn látottakon. A MoS bemutatja a korra jellemző gondolkodásmódot pl. a szexualitás terén, láttatja (és nem szájba rágósan!) Bill és Libby távolról sem tökéletes házasságát, a férfiak-nők közti különbséget akkoriban, stb. És talán pont ezért szerettem meg a sorozatot. Nem lett hatalmas kedvenc, de azt például elérte, hogy együtt tudjak sírni a szereplőkkel, és úgy gondolom, ez azért nem olyan rossz. A finálé utolsó másodpercei meg annyiban fokozták az izgalmakat, hogy kíváncsi lettem a folytatásra. Olyan mérsékelten, de mégis ott motoszkál a fejemben...
(képek: imdb.com)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése